Nyári hó

Jó volt elindulni. Nem a szállás miatt. Izgatott voltam, mert most már tényleg itt vagyunk és elindul a móka. Alamogordóból a 70-es úton lehet megközelíteni az Új-Mexikóban található, igazán érdekes White Sand természetvédelmi területet, melynek fehér - hóra emlékeztető - homokbuckái hirtelen bukkantak fel a melegtől remegő levegőben, mintha csak egy vízió vagy álom lenne.

Érdemes már reggel odaérni két ok miatt is. Habár mi május közepe táján jártunk erre, de már ekkor olyan meleg lehet napközben a hatalmas dűnék között, mintha egy légkeveréses sütőben lennénk.

A másik indok pedig egész egyszerűen az, hogy később buszokkal hozzák be a távoli egzotikus országok turistáit, akik sokszor nem tisztelnek sem embert, sem természetet, pláne nem a homokbuckákat.

Ugyan a látogatóközpont reggel még zárva lehet, de a parkba be tudunk menni. Amennyiben nincs nálunk elegendő víz és nem tervezzük, hogy a családi program részeként szomjan halunk, akkor az előbb említett látogatóközpontnál vannak kutak, ahol megtölthetjük az üvegeinket.

Mielőtt rátérnék arra, hogy miért olyan furcsa a fehér homok jelenléte a sivatag közepén, egy apró, de fontos kitérő azoknak, akik tervezik a hely meglátogatását.

A 70-es autóút és a park is zárva lehet időnként, mert a szomszédos katonai létesítmény rakétákat lövöldöz mindenfelé és bár biztos érdekes lehet egy fotó, amelyen egy rakéta elrepül a homokdűne felett, de ezek leginkább kísérletezgetések, szóval nem biztos, hogy oda csapódik be a vas, ahová kellene.

Érdemes telefonon érdeklődni vagy a neten utánanézni, hogy mikor akarják az indítókulcsot háromra elfordítani.

Miből áll és mit keres itt ez a sok fehér homok?

Teljesen jogos a kérdés. Egy röpke, majd' 300 millió éves ugrást kell csak tennünk visszafelé, amikor a mai USA dél-nyugati területe víz alatt volt. Ebben az időben rakódtak le az ásványi- és gipszrétegek. Idővel egy halom réteg alakult ki, majd ezek a rétegek elkezdtek emelkedni a kéreglemezek mozgásai miatt.

A rétegek aztán nem nagyon bírták a "gyűrődést" (én kérek elnézést a földrajzosoktól) és szétcsúsztak, ezzel pedig felszínre kerültek a méltatlanul elfeledett gipszrétegek. Azért közben volt még jégkorszak, aztán felmelgedés és egyéb dolgok.

Ez azonban még nem feltétlenül indokolja a dűnék jelenlétét. Ehhez kell a szomszédos hegylánc, ahonnan a vízben feloldódó gipsz lerohan a völgybe az esőzések alkalmával, s mivel a völgy zárt, ezért a víz elpárolgása után a gipsz ott marad.

Az előbb leírtak együttes hatása miatt látogathatjuk ma a világ legnagyobb, gyakorlatilag tisztán (98%) gipszből álló homokdűne területét. Persze valaki mondhatja, hogy hát kérem egy csomó tengerparton van fehér homok. Az talán smafu? Nem, az nem smafu, hanem szar. Mármint szó szerint.

A White Sand dűnéivel szemben - amelyek ugyan nem szilícium alapúak, de ásványi homokszemcsékből állnak - a főleg trópusi tájakon fellelhető fehér homokos strandok - melyen rengeteg ember boldogan tapicskol, fetreng vagy csak simán élvezi a tájat - mondjuk úgy, hogy szerves eredetűek. A környezettudatosabbak mondhatják biomasszának is.

Jó, jó, de milyen volt a park?

Mókásan surrogott, mormogott és nyikorgott a több millió éves homok az autónk kereke alatt. Azt hiszem, ilyen lehet a nyári hó. Hihetetlenül vakított a Nap és a homok. Ekkor kezdtem megérteni, hogy mire gondolhatott a szerző, amikor papírra vetette a "méltán klasszikus" dalszöveget, miszerint: "Álmodd velem, hogy vakít a fény, Tombol a nyár e földtekén, Ne érdekeljen, ha esik a hó ...".

Rendkívül kontrasztos a táj: az ég kékje és fodrozódó fehér homokhullámok. A fehérséget csak néha töri meg hívogatóan egy-egy apró cserje, virág vagy éppen egy yucca. Érdemes engednünk a hívószónak és kicsit merészkedjünk be a dombok közé.

Szerintem nem érdemes több órás túrákban gondolkodni az agyvíz felforrásának elkerülése végett sem. Másrészt pedig - őszintén szólva - a harmadik vagy negyedik fehér homokbucka után könnyen dèjá vu érzésünk lehet.

Amit tudok javasolni az az, hogy menjünk el autóval az úgynevezett amfiteátrumig, ahol kicsit érdemes besétálni az "Alkali Flat" nevű túraútvonalra. Én levettem a papucsom és mezítláb eggyé váltam a csenddel, melyet vágni lehetett. Egyedül a talpam alatt ropogó-nyikorgó hideg homok hangját hallottam. Nem kell újraolvasni, valóban azt írtam, hogy hideg.

Miért? Mert a szilikátokkal ellentétben a gipsz nem nyeli el a hőt, így nem ég a lábunk alatt a talaj. Mindenképpen javasolnám a jelzések követését, mert hamar megzavarhat minket a rengeteg bucka. Mennyire rengeteg?

Hát amikor elkezdjük érzékelni, hogy körbevesz minket a majd' 5 milliárd tonna(!) hullámzó homoktenger, akkor azért megszeppenhetünk. Amikor mi is felértünk egy-egy nagyobb bucka tetejére, láttuk, hogy néha fel- majd eltűntek emberek, mintha csak az ősóceán köpné ki magából őket, hogy aztán újra elnyelje az idetévedt idegeneket.

Felbukkantak párszor mások is a buckákon, de hamar el is vesztek

Nagy vadmozgásra nem kell számítani a dűnék között annak ellenére, hogy egy kelet-afrikai antilopfajtát betelepítettek még a 70-es években. Apró, ámde sokszor színes kis gyíkok menekülhetnek a lábunk alól, esetleg egy-két rágcsáló vagy kígyó is lehet, de nem viszik túlzásba az emberekkel való kommunikációt.

Ami mókásabb, hogy relatíve sok felnőttet és gyereket láthatunk, amint boldog mosollyal az arcukon - fenekük alatt műanyag lavorral - siklanak lefelé a több millió éves gipszdombokon. Nekik valóban ez a nyári hó.

A vadnyugat szimbólumai között

Búcsút intettünk a furcsa képződményeknek és a buszokkal érkező turistáknak, hogy aztán Tucson felé folytassuk kalandunkat. A 70-es útról rácsatlakoztunk a 10-es államközi autópályára, amely egyébként egészen az angyalok városáig elvisz.

Ütközben megálltunk a Las Cruces városkában lévő Giro's mexikói étterembe, rögtön a 70-es út mellett. Teljesen jó és olcsó, valamint abszolút autentikus.

Utunkat, mint oly sokszor, a semmiből előtűnő, majd az ég felé nyújtózó, vidáman pörgő porördögök kísérték. A mini-tornádók csodálása mellett nem árt még valamire figyelni ezen az úton.

A 10-es út mentén simán belefuthatunk egy határellenőrzésbe. Ilyenkor az útról leterelik a forgalmat és a legszebb orwelli álmokat idéző kamera- és megfigyelőrendszerek kereszttüzében szépen behajtunk a gépfegyveres határőrök társaságába, szóval papírok mindig legyenek nálunk. 

Most jövök harmadszor Tucsonba, de mindig örömmel teszem be a lábam ide, mert egy jóbarátom itt lakik, aki felelőtlenül kijelentette, hogy náluk lehetünk pár napot. Tényleg baromi jól éreztük magunkat és leírom, mert tudom, hogy hallani szeretné a házigazda: igen, finom volt a hamburger, amit csináltál (meg a többi is jó volt)!

Esti kísérőnk Tucsonból egy távcső "szemén" keresztül

A város és tágabb környezete rengeteg látnivalót kínál a természet kedvelőinek. Mi összesen három dolgot vettünk célba: a Saguaro nemzeti parkot, a Mt. Lemmon hegyet és a kissé távolabb elhelyezkedő Chiricahua természetvédelmi területet.

Ennél persze sokkal több van a környéken (pl. Sabino-kanyon, Desert-múzeum vagy akár Tombstone), de mi most szerettünk volna olyan helyekre menni, ahol még nem voltunk. Nyilván ízlések és pofonok, mert a lehetőségek tárháza szinte végtelen.

A Saguaro nemzeti park

Amit rögtön érdemes megjegyezni, hogy kettő darab park van: az egyik a város keleti, míg a másik a nyugati oldalán található. A saját véleményem szerint a nyugati park szebb, mert több benne a kaktusz illetve van ott valami, ami a keleti oldalon nincsen. Az, hogy mi, egy kicsit később.

A kandelláber vagy, ha úgy jobban tetszik, akkor saguaró kaktuszok amerika legnagyobbjai a maguk nemében és nem mellesleg a vadnyugat szimbólumai is egyben. Ha valaki azt gondolná, hogy hát nem olyan nagyok, akkor ki kell, hogy ábrándítsam.

Egy kifejlett példány akár 6 tonnát is nyomhat a benne elraktározott víznek köszönhetően. Ami viszont még érdekesebb, hogy a fejlődésük első 8 évében csupán 2.5-3 centit nőnek. Nem kapkodják el, na. Ellenben általában egy másik fa tövénél kezdenek el nőni. Miért?

Legfőképpen azért, mert a felcseperedő kaktuszoknak kell valami innivaló meg ásványi anyag. Ennek a "nevelőfa" issza meg a levét (pontosabban pont nem ő, de mindegy), ezért ezek fák egy idő után elpusztulhatnak.

Aki látott már kandelláber kaktuszt, az tudja, hogy egy magára valamit adó példány rendelkezik ágakkal. Ahhoz viszont, hogy megjelenjen az első oldalág legalább 60 évnek el kell telnie, bár kevesebb csapadék esetén ez lehet akár 100 év is!

A törzsük illetve a törzsből néha groteszk módon kinövő "karok" végén fürtökben nyílnak a hatalmas és szép, ámde illattalan, sárgás-fehéres virágok. Szerencsénkre éppen virágzás idején voltunk ott.

Egy felnőtt saguaró nagyjából 125 éves és az okos emberek szerint kb. 170 évig vagy tovább is elélnek. Az biztos, hogy amikor egy példány mellé állunk, akkor picit összehúzza magát az ember.

Aki nem szereti a sivatagi, kaktuszokkal és pozsgásokkal teli élőhelyeket annak nem biztos, hogy ez lesz a kedvenc térsége. Van más is itt? Persze. Még több kaktusz (25 faj). Na, meg szép kilátás, sziklák, homok és cserjék. Természetesen számtalan turistaút és ösvény vezet beljebb ebbe a szúrós, de szép világba.

Említettem, hogy van valami a nyugati részben, ami nincs a keletiben. A szúrós növények mellett bizony emberek is éltek errefelé, kiknek nem csak móka és szórakozás lehetett az élete. Viszont, amikor igen, akkor a Hohokam törzs tagjai szabadjára engedték művészi hajlamaikat, s a mai napig megcsodálhatjuk egyes remekműveiket.

Azért érdemes a keleti parkba is átmenni. Ott sokkal foghíjasabban helyezkednek el a saguarók, viszont magasabbak a hegyek. A naplemente megnézése kötelező program innen. Furcsa pillanat ez. Valamilyen ősi és mélyen a génjeinkben rejtőző szentimentalizmus ez, amint az ember megigézve nézi, ahogy a horizonton alábukik éltető csillagunk.

A kalandvágyóbbak a naplemente után még megállhatnak egy erre kijelölt helyen és egy piknik keretében elfogyaszthatják a vacsorát. Ha nem okoz gondot az egyre sűrűbben megrezzenő bokor mögöttünk, vagy más, apró neszek a folyamatosan sötétebbé váló sivatagban.

Hegyi levegő a sivatagban

Bizony, ráádaásul friss, fenyőillattal átitatott levegő. Furcsa lehet, de ez is a sivatagban van méghozzá rögtön Tucson mellett, nagyjából észak - észak-keleti irányba. Ha rajta vagyunk a keleti Catalina országúton, akkor jó helyen vagyunk, mert az már belecsatlakozik a Mt. Lemmon útba, amely felvisz minket a kb. 2800 méteres Mt. Lemmonra.

Szerintem az út hozzávetőleg háromnegyed óra a városból, de ez nyilván lehet több is attól függően, hogy mennyiszer állunk meg közben nézelődni. A csúcsra vezető szerpentinen sok helyen van lehetőségünk megállni és rácsodálkozni az alattunk vagy előttünk elterülő látványra.

Ha felértünk, akkor egy teljesen másik világba csöppenünk, legalábbis a száraz, meleg és poros sivataghoz képest mindenképpen. Sudár, lelket nyugtató fenyők között sétálhatunk, piknikezhetünk, de komolyabb túrák is beiktathatóak a napi programba attól függően, hogy mennyi időnk és elszántságunk van éppen.

Érdemes időben feljönni a hegyre, mert a parkolóhelyek eléggé limitáltak. Ez igaz az út menti parkolásra is. A hegyen lévő Summerhaven nevű kis városka próbál némi hegyi falu érzést belecsempészni az ide tévedők hétköznapjaiba, de azért ne várjunk tiroli gästehaus-okat vagy népviseletbe öltözött jódlizó asszonyokat.

De a sivataghoz képest mindenképpen felüdülés és erősen ajánlott! Egy egész napra (vagy még többre is) simán ki lehet szakadni a sivatagi környezetből. Arra figyeljünk azonban, hogy a már említett Catalina út - alapesetben - fizetős. Gyakorlatban csak akkor kell fizetni, ha sátrazunk.

Nem mellesleg a hegyen található pár csillagászati kupola, amelyek bizony ma is működő távcsöveket rejtenek.

27 millió éves kőoszlopok között

Talán egy kissé elhanyagolt, ámde nagyon érdekes és szép hely a 10-es autópályától nem messze található Chiricahua természetvédelmi terület. Mi a Wilcox nevű porfészeknél hajtottunk le a 10-es útról, hogy utána a 186-os úton magányosan haladjunk a Tucsontól nagyjából két órányi autóútra lévő célpont felé.

Aki szereti a világvége hangulatú, sárga színű legelőkkel tarkított, teljesen elhagyatott vidéken való autózást, azoknak nyugodt szívvel ajánlom ezt a mellékutat. Szerintem nagyon hangulatos.

A mai Chiricahua területén egy hatalmas, 27 millió évvel ezelőtt bekövetkezett vulkánkitörés gondoskodott arról, hogy ma legyen miről írnom. A kitörés után egy vastag riolit-tufa réteg alakult ki, amely aztán az esőzések és a szél miatt erodálódott, így kialakítva a ma látható riolit-oszlopokat.

Az ezen a területen látható képződmények az apacs indiánokat szintén elbűvölték, s el is nevezték "Az álló sziklák földjének". Az itt élő indiánok az ún. Chiricahua apacsokhoz tartoztak, de a Chiricahua név önmagában több apacs törzset foglalt magába, bár állítólag maga a név egy hegység nevéből eredeztethető.

A természetvédelmi terület teljesen ingyen látogatható. Egy jó állapotban lévő úton tudunk bemenni a parkba. Eltévedni itt sem igazán lehet, legalábbis autóval nem, hiszen egy út megy be és ki. Relatíve sok lehetőségünk van a túrázásra a park területén található nagyszámú túraösvénynek köszönhetően.

Mi egészen az út végéig elmentünk, nevezetesen a 2100 méteren lévő Massai Pointhoz. Innen több lehetőségünk is van, hogy merre induljunk.

Tudom ajánlani a következő kört: a parkolóból rálépünk a Massai Nature Trailre, majd onnan lemegyünk és belecsatlakozunk az Echo Canyon Trailbe. Ez a rész egészen hihetetlen a mellettünk magasodó sziklaoszlopok valamint az eldugott kis barlangok és sziklajáratok jelenléte miatt.

Az egyes oszlopok tetején egyensúlyozó sziklák elbűvölőek és csak remélni tudjuk, hogy nem akkor billenek le, amikor ott járunk.

A völgy egészen kísérteties a rengeteg kiégett és elpusztult fával. A halott világot a felettünk lassan köröző keselyűk vigyázzák. Azonban az erdőknek szükségük van a tűzre, hogy meg tudjanak újulni és ennek jeleként a friss és üde facsemeték már elkezdték megmutatni magukat.

Az út élesen visszafordul a Hailstone Trailre. Itt, az éles fordulónál érdemes egy kicsit megállni, mert remek bepillantást nyerhetünk a Riolit-kanyonba. Erről az útról balra tartva rákerülünk az Ed Riggs Trailre, amely gyakorlatilag lassan visszavisz minket a kiindulási pont felé. Ez a rész már kicsit több árnyékkal renelkezik, szóval itt többször tudunk hűsölni.

Úgy gondolom, hogy ez a kis kör elegendő arra, hogy kicsit belekóstoljunk a 27 millió éves, kézzel tapintható történelembe, de mégse érezzük azt, hogy egy túlélőverseny résztvevői vagyunk. Emellett marad idő arra is, hogy visszafelé megálljunk egy-egy helyen.

Kis kitérő.

Nekem egyébként furcsa gondolatok jutottak eszembe, amikor megláttam ezeket a hatalmas sziklákat és oszlopokat. Nem tudom ki látta a Galaxy Quest című filmet (Sigourney Weaver, Alan Rickman, Sam Rockwell stb.), amely ugyan nem egy mai darab, de szerintem nagyon jó.

A filmben volt egy jelenet, amikor az űrhajó kapitányának meg kell küzdenie egy lénnyel: egy sziklákból összeálló óriással. Az óriás úgy kel életre, hogy a környező sziklák összegurulnak, majd összetapadnak.

Nos, amikor megláttam a Chiricahua sziklaoszlopait és szikláit, akkor egyből az ugrott be, hogy mindjárt itt is összeáll egy ilyen szörny. Lehet kevesebb filmet kell nézzek? Vagy több vízet kell igyak a túra során?

Amikor visszaértünk a túráról, akkor megpihentünk a parkolóban. Ettünk és hallgattuk a csendet, ugyanis alig voltak emberek. Ellenben körülöttünk garázdálkodtak a szajkók, akik megpróbáltak csapatmunkával kikészíteni minket és elcsórni némi eledelt.

Nem sikerült, de az érdekes volt, hogy amint az egyikük talált valamit azonnal megpróbálta elrejteni a többi elöl. Mármint szó szerint: megvárta, amíg a többi madár elment, majd utána a talált zsákmányt letette valahova és utána vagy követ vagy pedig fenyőágat húzott rá. Okos, na!

A következő posztban még maradunk majd Arizonában. De, hogy pontosan hova is mentünk hamarosan kiderül.