Az előző posztban kicsit kieveztünk a tengerre, most azonban újra a szárazföldet célozzuk meg. Ebben a posztban Marseille közvetlen környezetére szeretnék koncentrálni - megint csak a teljesség igénye nélkül. Haladjunk a szárazföld belseje felől a tenger felé.

Allauch

Ez a kis település közvetlenül Marseille mellett helyezkedik el, ráadásul a turisztikai könyvekben sem igazán szerepel. Amennyiben nincs autónk, akkor a kék (M1) metró La Rose nevű végállomásáig kell mennni, majd átszállni az onnan induló 144-es buszra. Ezzel a busszal egészen az allauch-i végállomásig célszerű menni, mert onnan már valóban pár percnyi sétára van az óváros.

Eljött hát az idő. Reméltem, hogy le tudom majd írni ezeket a sorokat. Mert ez azt jelenti, hogy egy régóta dédelgetett álmunk valóra válik. Jelesül, egy autóval véghezvitt nagy utazás, amelyben átszeljük az észak-amerikai kontinenst, ha nem is óceántól-óceánig, de majdnem.

Eme posztban röviden szeretném leírni, hogy miként készültünk fel az útra (kis extrákkal).

Az első kapavágások

Egy ilyen útra nem árt időben elkezdeni a felkészülést. Lélekben és fizikailag egyaránt. Na nem arra gondolok, hogy azonnal elrohantunk egy edzőterembe, hanem szép lassan papírra, laptopra vetettük az ötleteket, hogy mely helyeket szeretnénk megnézni.

Az utóbbi két posztban Marseille-ben jártunk. Most egy kicsit elhagyjuk a biztonságot jelentő szárazföldet és kihajózunk a város öreg kikötőjéből, hogy eljuthassunk a Frioul-szigetekig. Érdemes - főleg nyáron - akár napokkal előtte megvenni a jegyet, mert igen közkedvelt turisztikai célpont.

Jellemzően két opciónk van: az egyik esetben csak az If várához VAGY csak a Frioul-szigetekig mehetünk, míg a másik esetben az If vára ÉS a Frioul-szigetek meglátogatása a cél. Az első esetben kb. 11 euró az út egy személynek (oda-vissza). A második esetben pedig olyan 17 eurónyi pénzt kell leszurkolnunk (egy személyre és oda-vissza).

A Frioul-szigetek Marseille mellett (kép: Google)

Az előző posztban betekintést nyerhettünk Marseille-be. Ebben a jóval rövidebb bejegyzésben - ismét a teljesség igénye nélkül és Marseille-ben maradva - megpróbálok további hasznosnak és érdekesnek vélt információkat továbbadni.

A háttérben Marseille jelképe, a Notre-Dame de la Garde, míg előtérben az apátság csipkés bástyái láthatók

A mostani és következő posztban - amelyek egy dél-franciaországi régióról szóló poszt-sorozat kezdő nyitányai - egy olyan városról fogok írni, ahol volt szerencsénk két évet lakni. Szeretnék a városban és közvetlen környékén látható szépségekről - hasznosnak vélt információkkal megspékelve - kicsit bővebben szólni a teljesség igénye nélkül.

Hja, hogy még nem említettem melyik városról lesz szó. Oh, pardon! Franciaországban járunk, s annak is a második legnagyobb városában, melyet nagyjából Krisztus előtt 600 évvel alapítottak az ókori görögök, de később a  rómaiak is jól ismerték.

Mivel ez egy személyes poszt, így következzen egy valóban nagyon személyes bejegyzés arról a napról, amely gyökeresen megváltoztatta az életemet, s amely a leghosszab nap volt eddigi életemben. Eme leghosszabb naphoz tartozott egy hosszú út is, amit próbálok nem olyan hosszan leírni...

A képek kicsinységéért és minőségéért elnézést kérek, de ezek majdnem 10 éve készültek egy sima kompakt géppel (Canon PowerShot S2 IS) és az eredeti fotókat nem találtam meg.

A küldetés

Nem sokkal a doktorim elkezdése után szólt az akkori mindenható professzorom, hogy menni kellene három hétre Dél-Amerikába, azon belül is Chilébe. Az ok roppant egyszerű: ott van a kutatócsoportnak egy rádióteleszkópja és meg kellene tanulnom kezelni.

Santiago de Chile az Andok vonulatával (forrás: innen)

A jelenlegi munkám közben lehetőségem nyílt arra, hogy egy nagyon különleges csillagászati obszervációban vegyek részt. Azt hiszem egész nyugodtan hívhatom különlegesnek, hiszen mind a helyszín, mind a mód egyedülálló volt.

Mielőtt kitérnék a személyes élményeimre, jöjjön pár információ-morzsa, melyek segíthetnek jobban megérteni a csillagászok munkáját (legalábbis annak egy kis rétegét).  

Talán sok ember elképzelésében szerepel az a nem túl helytálló kép egy csillagászról, hogy egy távcső mögött állva simogatja hatalmas ezüstös szakállát, miközben óriási, sárga csillagokkal és holdsarlóval megspékelt kék bársonysüvege alatt hümmögve tűnődik a világ mikéntjéről.

A valóság sajnos ennél sokkal prózaibb. Ha sikerül távcsőidőt igényelni, akkor az adott csillagász odautazik az obszervatóriumba vagy pedig - manapság már inkább ez történik - ún. távészlelés történik. Ekkor vagy a csillagász végzi az obszervációt onnan ahol dolgozik/lakik vagy pedig a távcső-operátor végzi el a méréseket.

Már elég régen megfogalmazódott bennünk, hogy milyen jó lenne eljtuni New York-ba karácsony tájékán, de eddig ez nem sikerült. Azonban furcsa módon nem is maga a metropolisz érdekelt minket, hanem valami más.

Valami, amire - őszintén szólva - nem is gondoltunk volna, ha kedves szállásadónk nem említi, akivel egyébként szeptember óta tartunk egy jó kapcsolatot. Onnantól fogva azonban nem volt megállás és teljesen beleéltük magunkat egy olyan karácsonyba, ahol a művészetek és azok alkotásai domináltak.

Ide többet nem...vagy mégis?

Amikor szeptemberben elhagytuk New York-ot, úgy voltunk vele, hogy persze érdekes város, de ide nem hiszem, hogy alapból még egyszer valaha is beteszem a lábam. Egyszerűen elég volt és mivel inkább a természetet kedveljük, úgy döntöttünk, hogy ha lesz időnk és pénzünk, akkor inkább elmegyünk a hegyekbe, mintsem ebbe az óriási betondzsungelbe.

Nem olyan régen a Határátkelő megkért, hogy írjak 10 dolgot, amiért érdemes/jó itt lakni vagy élni. Akkor én csípőből azt válaszoltam neki, hogy ilyet nem tudok írni, maximum olyat, hogy miért nem jó itt élni. Azonban - mint általában mindenhol - nem ennyire fekete vagy fehér a teljes kép.

Ebben a posztban igyekeztem összeszedni mind a negatív, mind pedig a pozitív oldalát annak, amit eddig láttam, tapasztaltam. Hangsúlyoznám, hogy a következőkben leírtak az én személyes érzéseimnek, tapasztalataimnak, gondolataimnak egy része, amelyeket Morgantown és a Nyugat-Virginiában tett számtalan kirándulások hívtak elő bennem.

Mindezeket mások másképpen láthatják vagy gondolhatják, ami egyébként ugyanannyira lehet jogos vagy kevésbé jogos, mint az általam lejegyzettek.

Akkor folytatódjon a maine-i kaland, melynek első részében betekintést nyerhettünk az Acadia Nemzeti Park szépségébe. Jelen írásban egy kicsit eltávolodunk az óceánparttól, s megnézzük milyen Maine szívében kirándulni.

A Baxter Állami Park

Mint minden vakáció, ez is a végéhez közeledett. Miután (fel)szedtük a sátorfánkat elindultunk még északabbra a szárazföld belseje felé. Ezzel búcsút intettünk a fenyőillattal megbolondított sós-párás levegőben hallható állandó morajlásnak, s magának az Atlanti-óceánnak is.

Ez is lehetne Kanadában vagy éppen Alaszkában