Boly(on)gó-élet

avagy egy csillagász kalandjai a nagyvilágban

Kalandok Közép-Mexikóban, 3. rész

2017. augusztus 19. 07:00 - BOLYonGOeLET

Városok, emberek, kultúra

Az előző két posztban arról írtam, hogy milyen a közlekedés és a gasztronómia Michoacán tartományban, legalábbis, ahogy én láttam. Egy nagyon apró kis kitérő: írtam, hogy nem sokat hallottam ezelőtt erről a tartományról, de egyeseknek ismerős lehet. Honnan? Hát onnan, hogy egy bizonyos pillangófajta (pompás királylepke) milliói repülnek ide az észak-amerikai kontinensről áttelelni.

monarch.jpg

Novembertől februárig több millió pompás királylepke célpontja Michoacán tartomány

Ebben a posztban (melyben lesz bőven olvasni- és látnivaló) magukról a városokról, az ott élő emberekről, illetve a kultúrájukról szeretnék írni, ahogy én megtapasztaltam. Az egyszerűség kedvéért a városok abc-sorrendben követik egymást.

Nagy általánosságban

Amit várostól függetlenül el lehet mondani, hogy alapjában véve barátságosak az emberek és egyszer sem éreztük magunkat veszélyben. Ugyan kicsit furcsa volt látni, hogy az utcákon nyitott platójú terepjáróval közlekednek a meglehetősen jól felfegyverkezett katonák. Vagy éppen emiatt volt jó a közbiztonság? Mindenesetre ez sokkoló lehet egy európai embernek, de őszintén szólva nekünk ez nem volt annyira mellbevágó a franciaországi Marseille után, ahol a reptéren és a központi vonatállomáson is rögtön fegyveres katonákkal találkozik az ember. 

Szintén jó észben tartani, hogy a legtöbb helyi ember nem angolul beszél, hanem az angol helyi változatát használják, amit úgy hívnak, hogy spanyol. Ez igaz a legtöbb szállodára, a nem kifejezetten turistákra szakosodott éttermekre, bárokra, továbbá a buszállomásokra, taxikra, boltokra stb. Ennek ellenére a nullához konvergáló spanyol nyelvtudással érkezve simán elvoltunk és nem emlékszem, hogy egyszer is komolyabb problémánk lett volna ebből (digitális spanyol szótar sűrű használata mellett).

Amire fel kell készülni és kissé szokatlan lehet, hogy itt bizony nyíltan megnézik az embert, mert errefelé nem sok fehér ember járkál. De ez a nézés sokkal inkább a kíváncsiságot tükrözi, mintsem azt, hogy mikor lehetne minket machete-vel felaprítani. Ugyan van Michoacán tartománynak is óceanpartja, de itt Mexikó belső-középső részén nincsenek strandok, ebből kifolyólag fehér ember sem igazán. Pedig nagyon szépek a városok, sok történelmi résszel, illetve Michoacán tartomány igen fontos szerepet játszott a mexikói nép függetlenségének kivívásában. Persze vannak turisták, de azok mind Mexikó más részeiről jönnek.

Miért jönnek? Egyfelől az imént említett fontos mexikói történelmi szerepe miatt, másfelől pedig ezek a gyarmatvárosok (ciudad colonial) magukon viselik a spanyol hódítások idejéből (XIV. és XV. század környéke) származó építészeti stílusokat illetve találkozhatunk az azt megelőző időkből fennmaradt ősi romokkal, amelyek a helyi őslakos indiánok mindennapjainak megkövesedett lenyomatai - egy letűnt korszak háromdimenziós felvétele; ez maradt meg számukra/számunkra.

Ha már őslakosok. Gondolom szinte mindenki hallott már a majákról, inkákról és aztékokról, valamint a hozzájuk köthető letűnt birodalmakról. Jár nektek egy virtuális pirospont! Na, de ha azt kérdezem, hogy mit tudtok a purépecha népről? Jó, gonosz voltam. Esetleg, ha a spanyol nevüket kérdezném: mit tudtok a taraszkókról? Így sem? Nem csodálom, mert ezt az ősi népcsoportot, mely eredetileg Michoacán tartományból ered (napjainkban leginkább Patzcuaro környékén találhatóak meg), csak manapság kezdik tüzetesebben feltérképezni a történészek és antropológusok.

A nehézség abban rejlik, hogy nagyon kevés írásos emlék maradt fent a purépecha népről, mivel történelmüket leginkább csak szájhagyomány útján adták tovább. A kutatásokból már kezd körvonalazódni, hogy ez a nép és a birodalmuk legalább olyan jelentős lehetett, mint annak idején az azték birodalom! A purépecha nép hihetetlen büszke származására és arra, hogy soha nem tudták őket leigázni vagy eltörölni őket a Föld színéről.

Pedig próbálkoztak: az Azték Birodalom többször is megtámadta ezt a népet, s Dávid és Góliát harcából utóbbi egyszer sem járt sikerrel. De miért vetett szemet egy ilyen nagy birodalom egy ilyen már-már jelentéktelennek tűnő kis földre és népére? Azért mert rengeteg ezüstöt, bronzot és vasat rejtegetett a Föld mélye, amit az itt élő nép nagyon jól és szépen meg tudott munkálni. Pár sikertelen próbálkozás után az aztékok rájöttek, hogy jobban járnak, ha békén hagyják a purépechákat és inkább a cserekereskedelem felé vették az irányt. Sajnos a spanyol hóditók már sikeresebbek voltak, de ők sem tudták teljesen eltüntetni ezt a népet.

Mi maradt ránk, a modern kori emberre? Napjainkban a nagyjából kétszázezres purépecha közösség próbálja ápolni és továbbörökíteni hagyományait, melyek az anyanyelvükben, táncaikban, ruháikban, hihetetlen szépen megmunkált agyag- és fém-dísztárgyaikban illetve a fennmaradt és védett építészeti romokban (ld. majd Tzintzuntzan) öltenek testet.

pure.jpg

Purépechák mutatják be egyik ősi táncukat

Mindezeket nem árt felkészülten megtekinteni. Nem, nem történelem leckékre gondolok (bár az sem árt), hanem arra, hogy naptej és egyéb hasonló termékek, valamint egy nagyobb karimájú kalap használata kifejezetten előnyös lehet (nagyjábol 2000 méteres tengerszint feletti magasságon voltunk, így az UV-sugarak is erőteljesebben tudják bombázni a bőrünket). Ajánlott a megfelelő mennyiségű palackozott víz (ld. előző poszt) elfogyasztása, mert a levegő száraz és meleg. Ugyan mi áprilisban voltunk, de már ekkor 25-30 °C fok környékén volt a hőmérséklet és a Nap is magasabbról tűzött a fejünkre az alacsonyabb földrajzi szélesség miatt (esőt csak képeslapon láttam...na jó, ott sem).

A nagy melegnek megvannak a hatásai a városok életére. Naplemente után, az utcák és terek - melyek napközben kissé kihaltnak tűnhetnek - hirtelen megtelnek helyi emberekkel és a város elkezd igazán élni. Ez pedig független a naptári napoktól; hétfőtől vasárnapig ugyanúgy zajlik a koreográfia, mintha egy bakelit-lemez beakadt volna és ugyanazt a melódiát játszaná a végtelenségig. Érdekes volt ezt megtapasztalni.

Ami kissé furcsa volt, hogy a nagy meleg ellenére nem találkoztunk sziesztázó emberekkel és üzletekkel, ellentétben mondjuk a dél-francia városokkal vagy éppen Rómával. Amit szintén mókás volt megtapasztalni, hogy az utcai árusok és az általuk kínált portékák is a napszakoknak megfelelően változtak: napközben hűsítő italokhoz, fagyikhoz és könnyebb ételekhez lehetett hozzájutni, míg sötétedés után előkerültek a virágárusok és az etolék.

Még egy kis "apróság" mielőtt benézünk a városokba. Előbb vagy utóbb, de el fog jönni az idő, hogy meglátogunk egy kisebb helyiséget, hogy könnyítsünk a lelkünkön vagy legalábbis a gyomrunkon. Elsőre minden jó és szép, addig amíg a) nem vesszük észre a feliratot b) nem szólnak, hogy - remélem felkészültetek - a WC-papírt nem szabad a porcelán-trónba dobni! Erre a célra egy műanyag vödör/kuka van rendszeresítve. Ez a nem megfelelő csatornázás miatt van, azonban egyes szállodákban és városokban lehet olyan helyet találni, ahol a jól megszokott rendszer szerint működnek a dolgok. Mit is mondhatnék? Nincs is annál jobb, amikor egy tikkasztó nyári napon az ember betéved mondjuk egy park nyilvános WC-jébe!

Guanajuato

A konferencia közepén volt egy napom, amikor elmentünk ebbe a kis színes városba, amely egyrészről a világörökség része, másrészről pedig régen egyike volt azon ezüstbányászatból élő városkáknak, melyek a környéken terpeszkednek el, kiharapva egy kis részt a sivatagi környezetből. Mexikó eme része igen híres történelméről (ha minden igaz, itt volt a mexikói függetlenségi háború első csatája) illetve a jó minőségű ezüstjéről; fénykorában a világ ezüsttermelésének majd 70%-át(!) ez a környék szolgáltatta (ezen belül Guanajuato ∼30%-ot).

guan_pan.jpg

Guanajuato látképét a katedrális és a mögötte lévő egyetem uralja

A város nagyjából 3 órányi buszozásra van Morelia-tól, míg a helyi buszállomástól újabb, kb. 10 perces taxizással érhetünk el a kisváros szívébe. Szinte rögtön megfogott minket a város a szivárvány minden színében pompázó házaival, a szűk kis utcáival, a házak közül hirtelen előbukkanó apró tereivel és a nyüzsgésével. Úgy gondolom, hogy az ott élő emberek az élénk színekre festett házakkal próbálják ellensúlyozni a sivatagi környezet bézsszínű egyhangúságát. Itt nincsenek hullámzó zöld rétek; csak kaktuszok, aloé-verák, apróbb cserjék alkotják a környék flóráját. Az előbb azt írtam, hogy nyüzsgés. A két heti mexikói tartózkodásunk alatt ez volt az egyetlen város, ahol érezhetően nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó külföldi (legfőképpen amerikai) turisták száma.

Mit érdemes megnézni, ha csupán egy teljes napunk van? Szerintem elég sokat és ehhez busz vagy taxi sem kell. Rögtön említhetném a város alatt húzodó alagútrendszert, amelyet autók, buszok és gyalogosok egyaránt használnak, tehermentesítve ezzel a "felszíni" közlekedést, ámde megnövelve a tüdőrák kockázatát a lent tartózkodóknak. Ezeket a csatornákat régen a hegyekből érkező áradások elvezetésére építették, de a gátak miatt ez a szerepük már megszűnt.

guan_alagut.jpg

A város alatt futó egyik alagút bejárata

Az utcák és házak között rengeteg kis sikátort és lépcsőt lehet felfedezni. A leghíresebb talán a Callejon del Beso, azaz a csókok sikátora, ahol a sikátor olyan szűk, hogy a két oldalán lévő erkély annyira közel van egymáshoz, hogy a párok megcsókolhatják egymást. Romantikus, igaz? Ha azt nézzük, hogy mekkora sorban állás van azért, hogy fel lehessen jutni az erkélyre és 150 pesóért egy (naná, hogy) lelkes mexikói csináljon lentről egy fotót rólunk, akkor nekem máris nem olyan romantikus.

guan_csok.jpg

Emberek várják, hogy sorra kerüljenek az erkély-fotózáshoz

A város ikonikus helye a Monumento al Pípila Guanajuato, ami egy dombon lévő emlékmű az egyik szabadságharcos hősről (név szerint Juan José de los Reyes Martínez-ről). Ide az edzettebbek gyalog is felmehetnek, de ha szeretnénk az elektrolit- és folyadékveszteségünket minimálisra csökkenteni, akkor siklóval is fel lehet menni. Így vagy úgy, de mindenképpen érdemes feljutni, mert pazar kilátásban lehet részünk; alattunk a város lustán, de zsibongva terül el az égbolt monotonitását megbontó lankás hegyek ölében. Innen láthatjuk igazán az összezsúfolt házakat: mintha valaki színes legó-kockákból akarta volna kirakni a várost.

guan_haz.jpg

Nem árt jóban lenni a szomszédokkal, ha ilyen közel laknak

Érdemes meglátogatnunk a XIX. század végén, XX. század elején épült Juarez színházat (Teatro Juarez) is, amely egy szép (állítólag Mexikó egyik legszebb színháza) és érdekes színfoltja a törtnélemi városrésznek. Amennyiben éppen nincs előadás vagy próba, akkor - ha jól emlékszem - olyan 30 pesó körüli áron lehet belépőt venni, amivel idegenvezető nélkül, magunk tudjuk bejárni a színházat és a fotózás is engedett (mikor mi ott voltunk, akkor a felsőbb emeletek le voltak zárva).

guan_szinhaz.jpg

Az európai stílusú színház kissé kilóg a mexikói architektúrából

Említésre méltóak a kisebb-nagyobb parkok/terek, amelyek az utcai társasági élet gócpontjai illetve kellemes közbenső megállóhelyek az elfáradt turistáknak. Ilyen például a Jardín de la Unión (Találkozók tere), ahol esténként több mariachi-csoport szórakoztatja a turistákat, vagy a Plaza de la Paz (Béke tere), amelynek egyik végét a város legnagyobb temploma, a XVII. század végén épült Basilica Colegiata de Nuestra Señora de Guanajuato zárja le. Persze rengeteg templom van, de nem csak ebben a városban, hanem szinte az összesben, mintegy kivetüléseként a mexikói emberek vallásosságának.

guan_baz.jpg

A guanajuatói bazilika 

Ha Mexikó, akkor nem lehet szó nélkül elmenni a piacok, kifőzdek és utcai árusok garmadája mellett. Guanajuato leghíresebb és legnagyobb piaca a Mercado de Hidalgo, ahol az alsó szinten zöldségek, gyümölcsök és húsáruk várják, hogy megvegyék őket, míg a felső szinten kézműves termékekkel lehet találkozni (hasonlóan a pesti Vásárcsarnokhoz), s ha már találkoztunk velük, akkor akár meg is vehetjük őket.

Készüljünk arra is, hogy abban a pillanatban, ahogy közelítünk egy kifőzde, étterem felé, az ezek előtt álló "befogó-emberek" hihetetlen buzgalommal próbálják az egyszeri járókelőt kihalászni a járdákon hömpölygő ember-folyamból. Mindezt az ételek monoton, ámde annál hangosabb kántálásával teszik. Őszintén szólva eleinte mókás, de egy idő után már fárasztó tud lenni (pláne a kántálóknak) és már magamban, előre mondtam, hogy "Jó, jó, tudjuk. Van csirkés ez, meg csirkés az, de van akár csirkés amaz is..."

guan_utca.jpg

Egy kis utca éttermekkel, melyek naplemente után telnek meg igazán élettel

Meg kell említenem Guanajuato híres egyetemét is (Universidad de Guanajuato), melyet - azt hiszem - a XVIII. században építettek. Úgy hallottuk, hogy a helyi emberek nem kedvelik annyira az egyetemet, mert építészetileg nem igazán illik bele a történelmi városrész látképébe. Az egyetemen amúgy van csillagászati képzés és láttam az egyetemi épület tetején egy kupolát is. Jó lett volna benézni, de sajnos szorított minket az idő láthatatlan cipellője.

guan_uni.jpg

Diákok nélkül az egyetemi lépcsősor kissé ridegnek tűnik

Janitzio

Janitzio szigete (Isla Janitzio) a Patzcuaro-tó közepén fekszik és - ebből kifolyólag - csak vízi úton lehet megközelíteni. Rengeteg kis színes ladik várakozik üres gyomorral Patzcuaro kikötőjében, hogy aztán emberekkel jóllakottan kifussanak a vízre.

jan_kik.jpg

Utasokra várnak hajók, hogy együtt ússzanak a háttérben látható szigethez

Itt volt nagyon érezhető, hogy minden a pénzről szól. Ahogy beszálltunk a hajóba a semmiből tüntek fel fiatal mexikói fiúk, akik kis cukorkákat, fagyit és egyéb nassolnivalókat kínáltak a hajón helyetfoglaló utasoknak. Mindezt nem egyszerre, hanem szépen egymás után; egy jól bejáratott szisztéma működését láttuk testközelből. A legvégén pedig jött a lényeg: három vagy négy muzsikus jóember szállt fel, akik aztán a szigetig tartó út alatt szolgáltatták az élő zenét. A három számból álló repertoár végeztével aztán egyikük a kalapját kézben tartva körbesétált, hátha díjazza valaki kifinomult zenei munkásságukat.

jan_zene.jpg

Élő zene a Janitzio szigetére igyekvő hajónkon

Maga a hajóút nagyjából 20 percig tartott a zavaros és piszkos tóban, apró kis nádasokkal borított zátonyok között. Eközben különböző vízimadarak (pl. fehér pelikánok) próbálták a napi haladagjukat megszerezni.

jan_peli.jpg

Magányos fehér pelikán hullámzik a tó vizén

A szigethez közeledve egyszer csak észrevettünk apró kis halászladikokat, amelyekben széles karimájú kalapban üldögélő embereket láttunk. Ahogy a hajó elkezdett lassítani nekem úgy kezdett kikristályosodni, hogy ebből bizony megint pénzkérés lesz. Ha árultak volna a hajón egy mexikói sorsjegyet amivel  egy ráadás-számot kaptam volna a zenészektől, akkor valószínűleg vettem volna, mert igazam lett.

jan_halasz02.jpg

Itt még csak sejtettük, hogy ebből is pénzszedés lesz

Amint a hajó teljesen megállt, a halászok vezényszóra felálltak és kiemelték az addig vízben nyugtatott hálójukat. A háló egyébként nagyon érdekes, kicsit pillangószárnyra hasoníitó keretről lógott le és később a szigeten járva vált világossá számunkra, hogy ezek a helyi, tradicionális halászhálók. Ezeket azonban már nem használják, csak turistalátványosságként funkcionálnak. Miután a halászok felemelték hálóikat, az egyikük kalapját tartva szépen körbecsónakázta a hajónkat. Egy pillanatra gondoljuk át, hogy mi történik: ezek az emberek egész nap a tűző napon ülnek a csónakjaikban, hogy aztán halászhálójukat emelgetve a turistákat boldogítsák pár száz pesóért per fő (legalább 10-10 halászladik volt a hajó egy-egy oldalan). Nem irigyeltem őket.

jan_halasz.jpg

Halászok emelik ki hálóikat a turisták szórakoztatására

Abban a pillanatban, amint kikötöttünk a szigeten szó szerint azonnal lerohantak minket olyan 10 év körüli kisfiúk, hogy kisebb-nagyobb összeget kicsikarjanak belőlünk. Azt hiszem a hűbérurak sírnának a gyönyörűségtől a turisták eme sarcolását látva. Az egészben az a szomorú, hogy a gyerekek markába landoló csilingelő érmék nagy hányada azoknak a kezébe kerül, akik kiküldték őket a placcra. Mondjuk ki: egy jól szervezett helyi maffiáról van szó. Az még szomorúbb, hogy ilyen nemcsak itt van, hanem rengeteg más helyen is.

jan_kik02.jpg

A kikötőben kóbor kutyák, kéregető gyerekek és helyi árusok köszöntik a turistákat

Mindenesetre, ha ezeken túltesszük magunkat, akkor egy érdekes kis világba csöppenünk. Az egész sziget fojtogatóan sűrűn be van építve; házak egymás mellett, alatt, fölött. A káoszban apró kis utcák, meredek lépcsők próbálnak meg utat találni a sziget csúcsán elhelyezkedő látványossághoz: egy nagy, tágas térrel körbevett szoborhoz, mely egy Jose Maria Morelos nevű szabadságharcos hősnek állít emléket.

jan_lepcso.jpg

Egyike a szobor felé igyekvő lépcsőknek

A szoborba fel is lehet menni, de szerintem semmivel sem jobb a kilátás onnan, mint lentről a térről. Maga a szobor már messziről vonzza a tekintet: Patzcuaro városából is jól látszik, abszolút uralkodója a tó látképének.

jan_szig.jpg

Janitzio szigete a szabadsághős szobrával

A szobrot körülvevő parkba, csak pénzért lehet bejutni, de szerintem megéri. Gyakorlatilag teljes körpanoráma tárul elénk, melynek segítségével ráláthatunk a tóra és az azt körülvevő tájra: a gyakran párás levegőn átsejlő szürkés hegyekre és a leharapott cukorsüvegre emlékeztető vulkanikus kúpokra. A parkban számtalan lehetőség van, hogy kitikkadt torkunkat leöblítsük valami hűsítő itallal, de akár be is ülhetünk valamelyik étterembe, melyekből csodás panorámában lehet részünk.

jan_pan.jpg

A sziget tetejéről tiszta időben messzire ellátni

Az egyik legszürreálisabb élményem ezen a szigeten ért. Képzeljük el a következő szituációt: ott vagyunk egy apró kis szigeten egy tó közepén, mely 2000 méterrel van a tengerszint felett. Ezen a szigeten van egy szabadtéri, ám fedett kosárlabdapálya! Ezen a kosárlabdapályán gyerekek reptetnek kis modell-repülőket, s mindezt népivseletben lévő középkorú és idősebb asszonyok nézik. Ez egy kicsit beleégett a retinámba. Olyan volt, mintha egy furcsa Fellini- vagy Woody Allen-filmbe csöppentem volna bele, de sehol nem láttam a stábot és a kamerákat.

jan_kosar.jpg

Lehet errefelé ilyen egy átlagos délután?

Morelia

Michoacán tartomány székhelye a legnépesebb mexikói város, amelyben jártunk. Nagyjából másfélmilliós lélekszámával a város már meglehetősen zsúfoltnak hat, főleg ebéd tájékán valamint naplemente után. Természetesen a 21 milliós Mexikóvároshoz képest nem egy nagy durranás, de ahhoz a városhoz képest már New York is csak egy poros kis falucska.

mor_kat01.jpg

A moreliai katedrális

Bár Morelia viszonylag nagy, a központi része még mindig emberléptékű: egész nyugodtan be lehet járni és meg lehet tekinteni a legfőbb nevezetességeket gyalogszerrel is. Mindjárt kezdhetjük is a legszebb és legnagyobb attrakcióval, a rózsaszínű kövekből épített katedrálissal (Catedral de Morelia), mely Mexikó egyik legszebb ilyen jellegű építménye. Két tornyának tetejét és kupolás részeit kék-fehér csempék borítják, melyek éles kontrasztot alkotnak - s ezzel mágnesként vonzva a tekinteteket - az imént említett rószaszínű kövekkel. A katedrális belül meglepően nagy teret rejt, melyet  az ég felé kapaszkodó masszív oszlopok egy-egy sora tagol több részre, kialakítva ezzel a hagyományosnak mondható egy fő- és két mellékhajós alapot.

mor_kat02.jpg

A katedrális főhajója

A katedrális rögön a város főterének tőszomszédságában kapott helyet. A tér neve mindent kétséget kizáróan jelzi annak fontosságát a városban: Morelia Centro. A teret körülölelő épületek szállodáknak, éttermeknek és üzleteknek adnak otthont, míg a tér a város szociális életének origójaként funkcionál. Rengeteg ember fordul itt meg: találkozók, utcai árusok, kirakodó vásárok és esténként akár amatőr csillagászati bemutatók színhelyéül szolgál.

mor_park.jpg

A központi park egy részlete

Napközben a teret körülfutó gyalogúton kb. 10 méterenként egy-egy cipőpucoló helyezkedett el. De nem ám össze-vissza: mindekinek megvolt a maga kis placca és minden nap ugyanoda ültek ki és várták a kuncsaftokat, akik aztán jöttek is szép számmal. Ez is egyfajta társadalmi szokás itt, mint nekünk a borbélyhoz/fodrászhoz vagy kozmetikushoz való járás. Itt a kuncsaft leül a székbe, előveszi az aznapi újságját, rágyújt egy cigarettára vagy szivarra és megbeszélik a helyi dolgokat a cipőpucolóval, míg a rádióból szól a mexikói muzsika.

cipos.jpg

Tipikus moréliai utcakép (Fotó: Drágám)

Ami igen kellemes meglepetés volt a zsúfolt városban, hogy a katedrális és a tér mellett húzodó forgalmas sugárutat vasárnap teljesen lezárják és átadják a biciklis és gyalogos embereknek. Sajnos nem egész nap, mint mondjuk Rómában a Colosseum melletti főút esetén, de azért mindeképpen dícséretes kezdeményezés.

mor_foutca.jpg

Vasárnapi csellengés és kerékpározás a város forgalom elől lezárt sugárútján

Nekem egyébként nem a főtér tetszett a legjobban, hanem az attól két utcányira található Rózsák tere (Jardín de Las Rosas), amely egy igazi kis gyöngyszem, kis szőkőkúttal, apró éttermekkel, élő zenével és hétvégente miniatűr zsibvásárral. A rózsa, mint névadó motívum egyaránt megjelenik a tér mellett található konzervatóriumnál (Conservatorio de las Rosas) és templomnál (Templo de Santa Rosa de Lima) is. A zeneiskolába be is mehettünk és a belső udvarokban lévő rózsák valóban jó illatát szaglászhattuk, miközben a jővő nagy zenészei klimpírozásukkal és prüntyögésükkel halk disszonanciát keltettek.

mor_rozsa.jpg

A számomra nagyon hangulatos Rózsák tere

Ha esetleg túl meleg lenne odakint és szeretnénk hűsölni egyet vagy csak egyszerűen művelődésre vágyunk, akkor ezt is könnyen megtehetjük Morelia számtalan múezumának egyikében. Töredelmesen bevallom, hogy jómagam nem jártam egyikben sem, de Drágám ellátogatott a moreliai történelmi múzeumba. Elmondása szerint a múzeum fájóan üres volt; több őr volt, mint látogató. Pedig Drágám szerint nagyon érdekes dolgokat lehetett látni (ősi indián leletek), bár nem sokat értett meg a leírtakból: minden spanyolul volt, angolul semmi.

muzeum02.jpg

Egy letűnt kor ránk maradt hírvivői (Fotó: Drágám)

Patzcuaro

Moréliától egy órányi buszozásra nyugatra, a Csendes-óceán irányában található a purépecha nép "főhadiszállása", mely egy kellemes és hangulatos tóparti városka. Szerintem már mindenki sejti, hogy a város központjában egy nagy tér helyezkedett el piaccal. A teret és a piacot fehérre és vörösre meszelt gyarmatosítás-korabeli házak veszik körül, amelyeknek földszintjén éttermek és kisebb boltok várják, hogy a zsongástól, a folyamatosan kéregető gyerekektől és melegtől szédült turisták betévedjenek.

A piac (mint minden rendes mexikói piac) tömve volt nézelődőkkel és vásárlókkal, akik a kézműves agyagedényekhez és a vidám színekkel komponáló kézi szövésű szőnyegekhez próbáltak közelebb jutni és adott esetben megvenni azokat. Eközben a tér közepén családok és barátok múlatták az időt pokrócokon, padokon vagy egyszerűen csak a zöld gyepen ülve, az esti koncertre várva.

ptz_ter.jpg

A lelkes közönség már délutántól várja az esti fellépőket

A főtértől egy-két utcányira található Patzcuaro bazilikája (Basílica de Nuestra Señora de la Salud), amely előtt - ki nem találnátok - egy újabb tér és piac következett. Itt kóstoltam először charales-t és szegődött nyomunkba egy kóbor kutya, miután jó kutyabarátként adtam neki pár falatot. Egyébként rengeteg csellengő, gazda nélküli kutyát láttunk ebben a városban.

Itt, a bazilika előtti téren Janitzio szigetéről visszatérve egy kisebb meglepetés ért minket. Amikor reggel elhagytuk Patzcuarót, akkor üres volt a tér, ám amikor este újra arra jártunk, a tér és a szomszédos kis utcák tele voltak sátrakkal, parkoló autókkal és busszokkal. De olyan szinten, hogy a járdán(!) is fel voltak állítva a sátrak.

zarandok.jpg

A helyi bazilika kertje, mint kempingező hely (Fotó: Drágám)

Aki "tehetősebb" volt annak a kocsi platója vagy a kisteherautójának a belseje volt úgy kialakítva, hogy az egész család ott tudjon aludni. A dolog akkor vált gyanússá, amikor megláttuk a hatalmas feszületeket és egyéb vallási motívumokat. Zarándokok! Rájöttünk, hogy húsvét előtt vagyunk nagyjából egy héttel és az emberek nagy valószínűséggel Mexikóvárosba igyekeznek.

zarandok02.jpg

zarandok03.jpg

Érdekes mintapéldány a zarándokok autós-karavánjából (Fotók: Drágám)

A város központjából gyalog kijutni a Patzcuaro-tóhoz egy kicsit macerás és hosszadalmas. Ekkor jön jól a colectivók használata (ld. első mexikói poszt), mellyel kb. 15 perc alatt kiérhetünk a fő kikötőbe. A kikötői rész úgy van kialakítva, hogy helyet kaphassanak a helyi finomságokat (tésztafagyit és charalest), kalapokat és ruhaneműket áruló lakosok.

ptz_kik.jpg

A város fő kikötőjében árusok várják a leendő kuncsaftokat

Tzintzuntzan

Az egyik legérdekesebb hely, amit meglátogattunk az Tzintzuntzan volt. Ez egy apró kis település a Patzcuaro-tó partján, bő fél órás buszozásra Patzcuarótól. Alapvetően, ha van időnk, akkor érdemes körbeutazni ezt a tavat, mert rengeteg autentikus falucska található, melyekben olyan kincsekre lelhetünk, mint például sombrero-készítő manufaktúrák (az egyik legjobb minőségű mexikói kalapokat ebben a térségben gyártják).

MInt a poszt első részében említettem, a purépecha birodalom központi része a tó környékén feküdt. Ebből kifolyólag a történészek és archeológusok csapatai több helyen is piramis-szerű építmények romjait fedezték fel és ásták ki. Az egyik ilyen (talán a legnagyobb?) ásatási terület itt található.

tz_pir01.jpg

A purépecha nép egyik ránk maradt hagyatéka

A történészek szerint ezek a piramis-szerű, lépcsőzetes, T-alakban elrendezett épületmaradványok valószínűleg nem vallási célokat szolgáltak, hanem sokkal inkább a közösséget érdeklő és a mindennapjaikat meghatározó eseményeket beszélték vagy vitatták meg; itt hirdethették ki az új törvényeket, választhattak új vezetőt, esetleg jókat derültek az aztékok erdeménytelen leigázási kísérletein.

tz_pr02.jpg

Az ásatási terület egy részlete felülnézetből (Fotó: innen)

Szerintem jó, ha délelőtt ér oda az ember, mert az ásatási terület legnagyobb részét a Nap komoly mértékben perzseli és kevesebb turista is van. Ami nem esett annyira jól a nagy melegben, hogy a területre nem lehet bevinni italt (mondjuk ételt sem), gondolom a szemetelés minimálisra való csökkentése miatt. Ez egyfelől jó, másfelől így kénytelenek vagyunk még a bemenetel előtt megfelő mértékben hidratálódni. A romokról nagyon szép kilátásban lehet részünk: látóterünk közelpontját a falu egy kis darabkája tölti be, míg a háttérképbe a tó kis szeglete és a tó körül magasodó hegyek lehelnek életet.

tz_latkep.jpg

Látkép az ásatási terület egyik pontjáról

Uruapan

Patzcuarótól újabb, egyórányi nyugat felé tartó buszozással eljutunk Uruapan városába. Itt ért minket az egyetlen komolyabb negatív behatás, méghozzá a szállodával kapcsolatosan. Hiába foglaltunk jó előre szobát, erősen meglepett arcokkal találkoztunk, amikor közöltük, hogy akkor jönnénk letenni a cuccainkat. Mivel itt is csak spanyolul beszélt mindenki, jött egy szobalány, akitől először mindketten megijedtünk egy picit (nem tudtam eldönteni, hogy egy halotti maszk van-e rajta, vagy csak szimplán túltolta a sminket), de aztán kedvesen és jó angolsággal segített. Ugyan ezt most leírtam, de kicsit azóta is szégyenlem magam, amiért az előítéleteim felbukkantak.

A város hasonlított az eddig meglátogatott gyarmati városokra, viszont ami érdekes volt, hogy a házak között kifeszített zsinórokon apró, fehér vagy színes kis zászlók voltak felfüggesztve, melyekre, mint utóbb kiderült, imádságok voltak felírva. Emiatt számomra a város egyes részein való sétálás olyan volt, mintha egy nepáli hegyi faluban gyalogolnánk a Mount Everestre való feljutás előtt.

ur_zaszlo.jpg

Egyes utcákban imádságok alatt sétálhatunk

Ebből a városból három különleges dolgot szeretnék kiemelni. Az első a központi, 24 órás piac! Ez (is) egy olyan piac, ahol a helyi és környékbeli emberek kézi-készítésű portékáikon próbáltak túladni.

ur_piac01.jpg

Félkész és kész agyagedények tömkelege várakozik a piacon

Két "típusú" árust láttunk. Voltak a bizonyítottan több-generációs kézművesek (névvel és fotóval a standjuk mögött), akik már megtehették, hogy drágábban adják el termékeiket, s alkalmazni tudtak embereket, akik este vigyáztak  a piacon hagyott árukra, így ők délután már haza is mehettek. A másik típus (és ők voltak túlnyomó többségben) ezt nem tehette meg, ezért ők és családtagjaik ott aludtak a földön a portékáik között.

ur_piac03.jpg

Rendkívűli kézügyességgel festik az agyagedényeket (Fotó: Drágám)

A piacon abszolút favoritok voltak a különböző méretű és alakú agyagból készült edények, tányérok, tartók, melyeket ott a helyszínen, előttünk festettek kézzel. Rengeteg calacát is lehetett látni, melyek tipikus kis mexikói/spanyol csontváz-babák, melyeket egész évben árulnak, de az eladások - természetesen - a Halottak Napja környékén tetőzik.

ur_piac02.jpg

Szinte végtelen a variációk száma, ha calacát szeretnénk venni 

A második érdekesség, amit szeretnék megosztani veletek, az a városban található (nem is olyan) kis zöld oázis, amely nem mellesleg egy nemzeti park (Parque Nacional Barranca del Cupatitzio). Ottjártunkkor a főbejárat előtti téren éppen a helyi  katonai akadémia kis kadétjai tartották reggeli tornájukat. A  városi nemzeti parkban hatalmas banánfák és pálmák borulnak jótékonyan a sétányok fölé hűvös lehelletet adva az alattuk korzózó embereknek. A trópusi növények között sebesen tekergő patak folytonosságát kisebb-nagyobb vízesések szakítják meg, melyek kiváló alkalmat nyújtanak egy kis pihenésre és fotózásra.

ur_park.jpg

Kellemes a szemnek és a léleknek is a városban lévő zöld sziget

A harmadik dolog. Uruapánba való érkezésünk estéjén belecsöppentünk egy kis helyi fesztiválba. Az egyik utca végében egy színpad volt felállítva, mely előtt székek sorakoztak katonás rendben. Leültünk a helyiek közé, majd kis idő múlva jött három tradícionális ruhába öltözött zenész és egy nő, aki indián népviseletbe öltözött. Az előadónak nagyon erős kisugárzása volt, uralta a színpadot.

ur_enek.jpg

A szomorkás purépecha dalok nagy hatással voltak ránk

A purépecha nyelvű népdalok valami olyan elementáris erővel buktak ki az énekesnő torkából és olyan gyönyörűek voltak, hogy  - be kell ismernem - teljesen libabőrős lettem. Nagyon furcsa volt az egész szituáció: belegondoltam, hogy éppen egy kis mexikói városban ülünk a helyi lakosok között egy színpad előtt, s egy purépecha nyelven éneklő nőt nézek. Egészen szürreális és egyúttal nagyon jó volt akkor ott lenni, megélni ezt a különleges pillanatot.

Ezzel tehát befejeződőtt a mini mexikói poszt-sorozat. Remélem, hogy tetszettek az eddigi posztok és nagyon remélem, hogy sikerült valamennyit átadnom azokbol az impulzusokból, melyek a mexikói utazásunk során, alatt keletkeztek. Lesz majd még egy "rendkívűli kiadás" Mexikóról, ahol megpróbálom átadni életem egyik legkülönlegesebb élményét, amelyet eddig átéltem, de erről majd kicsit később.

Búcsúzóul pedig egy kis részlet az egyik purépecha népdalból

Ahogy az első mexikói poszt végén ígértem, ideteszem a linkeket a kirándulások alatt készült fotókhoz, legalábbis azokhoz, amelyeket feltettem a honlapomra. Szóval, ha szeretnétek több fotót látni, mint amit a mexikói a posztokban kiraktam, akkor látogassatok el az alábbi oldalakra:

 

Ha minden jól megy és az égiek is úgy akarják (legfőképpen az időjárás), akkor a következő posztban elmesélem, hogy milyen volt a 2017-es teljes napfogyatkozás az Egyesült Államokból, természetesen fotókkal illusztrálva!

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://bolyongo-elet.blog.hu/api/trackback/id/tr6012727146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Egészség világ 2017.08.20. 20:28:42

Érdekelnek otthoni munkák, pénzkeresési lehetőség? (Nincs MLM, piramis, egyéb visszataszító dolog :) ) Amivel találkozhatsz: YouTube partner program és nézettség növelés, Instagram Marketing, Fordítási Munkák, Freelancer munkák (bármi, programozástól kezdve, videó vágás, amit el tudsz képzelni), Ingyenes Domain szerzés, Ingyenes VPS :)..
Csekkold: valodi-otthoni-penzkereses.blogspot.com/

ElPoz 2017.09.04. 10:08:55

Hello Boly(on)gó! Tetszett a teljes cikksorozat (a téma, a stílus, a képek...) a mexikói tapasztalataidról. Előre is elnézést kérek amiért elrontom kicsit az élményedet. Az uruapani énekesnő mexikói népviseletbe (jellegzetes a matyóhoz hasonló hímzés) volt öltözve és spanyolul énekelt.

BOLYonGOeLET · http://bolyongo-elet.blog.hu 2017.09.04. 14:18:06

@ElPoz: Szia. Nem rontottad el, sot orulok, hogy kiigazitottal. Ha jol emlekszem, akkor nem mindegyik nepdal szolt sapnyolul, de amit feltettem az eppen igen :-P
Mindenesetre jo tudni, hogy egy hagyomanyos mexikoi nepviseletet lattunk.
Mindenesetre orulok, hogy tetszettek a beirasok :-)

Konni 2017.09.05. 15:53:40

Hola Bolyongo Csillagasz!
Nagy orommel es elvezettel olvasom blogodat, kulonosen a Michoacanrol szolo posztokat. Sokat es sokszor dolgoztam, csavarogtam abban az allamban (is). Utolso mexikoi munkam is ott vol, Urapantol kicsit delre, Nueva Italia nevu varoska kornyeken 2012-ben. Azota sajnos csak mint turista jarom Mexikot, leginkabb Oaxaca-t, Mexico City-t, Veracruzt. Munkaimrol, csavargasaimrol nagyon sok kepem, videom van, amelyekbol nehanyat veletlenszeruen megosztok a Nagyerdemuvel:
indafoto.hu/cascabel/collections
indafoto.hu/zopilote/collections
Megegyszer gratula utazasadhoz es maradok tisztelettel:
Cascabel alias Zopilote (vagy egyszeruen csak Misi) :)))
PS: a Hataratkelo blogra sajnos elvi okok miatt nem kommentelek, de azert ott is olvasom a leirasaidat:)

BOLYonGOeLET · http://bolyongo-elet.blog.hu 2017.09.05. 17:16:42

@Cascabel: Hola Cascabel! Orulok, hogy tetszettek a posztjaim raadasul ugy, hogy Te ott id dolgoztal! Sot, ahogy a kepeidet atneztem, nagyon sok helyen jartal mar! Remelem, hogy sikerul meg tovabbi helyekre eljutnod...marmint olyanokra, amelyekhez eddig nem volt szerencsed :-)
Az elvi okokat nagyjabol sejtem/ertem ;-)